Tarzan Zéró

Halálhíradó

A halálról csak élve beszélhetünk.
Nem baj, ha baromságokat, mert azzal is a halottakra gondolunk.

Itt van velünk ez a Puskin Azálea. Már három éve meghalt, mégis bizonygatja, hogy él. A múltkor elment fodrászhoz és hajat vágatott. A fodrász be volt rezelve. Pedig Azálea nem tett semmi rosszat, ült a székben fegyelmezetten, kicsit hullottak róla a földes bőrfoszlányok. Azt hazudta, hogy éjjel az árokban aludt részegen, ezért ilyen zilált.

-És hol a szeme?

-Az... az árokban maradt – füllentette a halott. Amikor fizetésre került a sor, a fodrász gyanút fogott a régi aranypénzektől. Azálea ezt a sírban találta, a családi sírboltba temették. És baszki, a félelemtől rájött a szívroham a fodrászra, élettelenül zuhant a földre, a levágott hajtincsekhez. Most ketten vannak halottak. Ki fizessen kinek?

Azálea annyira pironkodott a helyzeten, hogy kézen fogta a friss halottat.

-Gyere velem! Veszek neked egy új kabátot a megmaradt pénzemből. – A fodrász fennakadt szemekkel felkelt a földről, kicsit darabos mozgással követte Azeleát a kijárathoz.

Megy az utcán a két halott. A szembejövők sikítva térnek ki az útból.

-Csöndet! Csöndet! – kiáltja egy rendőr. -Miért sikoltoztok, ti is meghaltok egyszer – morogja és Azáleáékhoz fordul, hogy igazoltassa, de aztán lustaságból futni hagyja őket.

Bemennek egy ruhaboltba és kabátot próbálnak a halottnak. Amikor az elhízott eladó kelletlenül felsegít egy elegáns szövetkabátot a fodrászra és megpaskolja a válltömésnél, a friss halottnak váratlanul leesik a karja. Az eladó nagyon szégyenli, mit tett, előzékenyen lehajol, hogy felvegye a lehullott testrészt. A hirtelen mozdulattól sok vér tolul az agyába és már nem tud felállni. Tehetetlenül a földre zuhan a leszakadt kar mellé. Elzöldült arccal meghal a vevők lábánál. Most hárman vannak halottak. Mi tévők legyenek?

A halott fodrász magán tartja a szövetkabátot, mert egyébként jól áll rajta. Lehajol a földön fekvő új jövevényhez:

-Gyere velünk! Legalább itt hagyod ezt a nemszeretem munkahelyet. Majd csinálok neked egy új frizurát, és jobban érzed magad. Csak az elején furcsa, hogy meghaltál, később már egészen hozzászoksz. – Ketten is alig tudják a hájas testet talpra állítani. A kövér minduntalan összecsuklik és oldalra dől, mint egy zsák. Azálea feltalálja magát és a személyzeti mosdóban tárolt seprűt beletűzi az eladó nadrágjába. Így már, kicsit billegve, de megáll a lábán.

Azálea felveszi a földről a leesett végtagot és alulról bedugja a kabát ujjába.

-A másikkal fogjad a válladnál, akkor nem esik le. – A halott fodrász a másik kezével szorítja a testrészt. Kilépnek az utcára, nyomukban a kövér, seprűvel kitömve. A szemközti járdán a híradó stábja várja őket. A ripoter jól időzít, belekezd a tudósításba:

-Halottak mászkálnak az utcán, megteltek a temetők. Ki a felelős a helyzetért? Stábunk a helyszínről tudósítja a Halálhíradót. – Azálea a túlsó járdán, a képmező hátterében búcsúzkodik új barátaitól. Pacsit ütnek egymással, erre megint kiesik a kabátujjból a levált tag. Most mit tegyenek? ... Jaj, jaj, Azálea! Jobb lett volna nem fodrászhoz menni!

Mit válaszolt Azálea a riporternek? „-Szerettem volna kicsit jobban kinézni.”


*


Háromszor kellett elgázolnom azt a makacs öregembert. Minduntalan felkelt a zebráról, utánam futott és a kocsim lökhárítóját rugdalta. Jó, én vagyok a hibás, nem szép dolog a zebrán halálra gázolni az öregeket. De a bácsi felkelt a földről és mérgesen utánam futott. Kénytelen voltam hátramenetbe kapcsolni, hogy még egyszer áthajtsak rajta, attól talán megnyugszik. Akkor meg a mankóval fenyegetett, hogy szétveri a pofámat. Nem volt mit tennem, megfordultam a kocsival és a motorháztetővel odaszorítottam a falhoz. ...Mit cicózunk itt?! Hadd menjek a dolgomra! És a motor lefulladt, nem tudtam újra indítani, miközben az öreg vért köpött a szélvédőmre és átkozódott.

Ki kellett hívnom az autómentőt. Kérdezi tőlem, mit keres a motorháztetőn az a haldokló bácsi. -Mit tudom én – feleltem – talán az autószerelő. –

Az autómentő kihívta a mentőket, akik a kórházba vitték a megviselt bácsit. Ott meg kiderült, hogy az öreg már régen halott, csak azt képzeli magáról, hogy él. Ezért ment át a zebrán, hogy felüljön a buszra és kimenjen a temetőbe. Egy kis riogatás itt, riogatás ott, szóval az öreg munka után hazafelé tartott. És akkor pont arra jöttem kocsival én.


*


Az ezermester férj váratlanul meghal lakásfelújítás közben. Romokban a lakás, ő pedig a földben. Nem szép dolog így félbehagyni az életet! A feleségből csinált özvegy a temetés után tompán téblábol a fából csinált parkettalécek között. Ki fogja most befejezni a munkát?

Az özvegy éjjel felriad lehelletvékony álmából. A másik szobából halk kopácsolást hall. Elfogja a félelem, aztán megnyugszik, mikor rájön, hogy a halott férje visszatért és próbálja lerakni az új parkettát.

Az özvegy nyitott szemmel, mozdulatlanul fexik az ágyban, hogy ne riassza el a szellemet és hagyja dolgozni a férjét.

Hajnalban, mert nem bírt tovább feküdni, csupán résnyire nyitja az ajtót és bekukkant a másik szobába. Az új parketta le van rakva. ....Ferdén!

Az özvegy könnyei kifakadnak. Nem örömkönnyek ezek, inkább a keserűség könnyei. Most hogyan mondja meg a férjének, hogy ferde a parketta? Hiszen meghalt... Munka közben nem látta, hogy ferde a parketta? Biztosan nem lát a sötétben...

Az özvegy éjszakára felkapcsolva hagyja a csillárt a másik szobában. Hadd lássa a férj, hogy ferde lett a parketta. Szedje fel és rakja újra.

A villanyóra hasztalanul pörög egész éjjel. Nincs kopácsolás, nincs semmi változás.

Reggel az özvegy kimegy a temetőbe a férje friss sírjához. Visz egy rózsát és egy kalapácsot. Ráteszi a sírra és kérleli a férjét, javítsa ki a rosszul letett parkettát. Hiszen így, ferde parkettával nehéz eladni a lakást.

A temetőből hazaérve meglepetten látja, hogy a konyhában új a falicsempe. Biztosan a férje ragasztotta fel, mialatt ő a temetőben volt, ki más. Ez is ferde? Nem, ez egyenes, egészen szép munka.

Az özvegyet először fogja el az elégedettség érzése a férje halála óta. Amikor kabátját a fogasra akasztja, a zsebében cédulát talál: „Menj feleségül egy szobafestőhöz!”

Az özvegy azóta nyugdíjas klubokba és rendezvényekre jár, ahol kérdezgeti a férfiakat, ki szobafestő. Csak vízszerelők vagy asztalosok vannak. Közben már egy hirdetést is feladott, többen jelentkeztek a lakásra, de mindenki visszalép, amikor meglátják a ferde parkettát.


*


Az anyuka csodálkozva hallja az óvónénitől, hogy a kis Nellit már valaki hazavitte.

„-Valószínűleg a nagymama volt, mert a gyerek ismerte a halottat.” – „-A ... kit?” – „-A halottat. Azt mondta, ő a gyerek nagymamája. Csak halott lehetett a nagymama, ahogyan kinézett. Megroppant csontváz, bőrfelületi hiányok, foszlányos öltözék, nekieresztett hosszú haj. Csak egy szeme volt, tüdeje sem volt, be lehetett látni az üres bordakosárba. És hullott belőle, nem róla, hanem belőle a föld. De különben mosolygott. A kislány pedig engedelmesen megfogta a kezét és vele ment.” – „-A nagymama másfél éve halott. Merre mentek?” –

„-Arra, a játszótér felé”.

Anyuka félelemmel vegyes döbbenettel küszködik. Nyugalmat erőltet magára és a játszótér irányába tart, amerre a kis Nelli eltűnt.


A játszótéren nincs senki, csak a halott nagymama és a kisunokája. Ülnek a mérleghintán, fel-alá lendülnek és nagyokat kiabálnak: -Most én vagyok fent! – Most én! Én vagyok fent! – A látványtól a többi gyerek rémülten elfutott. Üres a játszótér.

Az anyuka odaszalad hozzájuk: -Nellikém, nincs bajod? – Azok ketten értetlenül bámulnak.

-Anyám, te mit keresel itt? Hiszen másfél éve meghaltál!

-Olyan magányos voltam ott egyedül a sírban. Gondoltam, elviszem az én drága kisunokámat a cukrászdába. Megettünk egy citromtortát felesben. Nem volt finom, de nekem mégis a világ legjobb tortája volt! Többre nem volt pénzem.

-Honnan volt neked pénzed?

-Elszaladtam a Dódihoz. Mikor ajtót nyitott, egyből becsinált a gatyába. Szó nélkül megadta a tartozását. -Becsinált! Becsinált! – csúfolódik Nelli a háttérben. -A gatyába becsinált!

-Halálra rémíted azt a szegény gyereket!

-Áá, dehogy. Csak jól érezzük magunkat itt a hintán. Ugye, kisunokám?

-Gyere, Nelli, menjünk haza. A nagymama meg szépen visszamegy a temetőbe.

-Nem! Nem akarok hazamenni! Hintázni akarok! Jó itt a nagyival!

-Adj még pár percet, lányom. Olyan egyedül vagyok ott lent a sírban, hogy elmondani is nehéz. Hadd játsszunk még egy kicsit! Te ülj le oda a padra és nézzél minket. –

Anyuka beleegyezik és leül a padra. Nézi a halott nagymamát, milyen jókedvűen hintázik az unokával. Aztán előveszi táskájából a félbehagyott pulóvert és folytatja a kötögetést.

Eltelik tíz perc vagy annál is több. A halott nagymama hintázik a kisunokájával. Nellike örömében sikoltozik minden bukkanónál. Nammami jól nyomja a tempót. Anyuka a táskájából egy kisrádiót vesz elő. Bekapcsolja. Kellemesebb valami zene mellett pulóvert kötni, nem?

A készülékből Edvard Grieg Peer Gynt-szvitjéből a „Solveig dala” részlet szól.

Ezt hallják a rendőrök is, akik véletlenül arra mennek, de sikerül idejében elfordítani lépteiket a másik irányba.

-Nellikém, mennünk kell! Búcsúzz el szépen a nagyitól! Majd holnap kijövünk még hintázni.

A nagymama szomorú. Lemászik a hintáról. Elpityergi magát bánatában, könnyek szöknek az egyetlen szemébe.

Anyuka elpakolja a rádiót és feláll a padról. A félig kötött pulóvert a halott hátához illeszti:

-Mutasd csak... Egészen jó a méret, csak itt vállban lehetne még szélesebb.

-Nekem kötöd? – lepődik meg a nagymama.

-Ki másnak? Hideg van ott a föld alatt, jól jön egy pulóver, nem? Ez a régi ruha elrohadt.

Ők hárman elindulnak a buszmegálló felé.

-Itt egy jegy, kilyukaszthatnád – mondja anyuka a nagymamának. -Gyere holnap is, akkor a pulóvert befejezem.

Amikor a busz ajtaja bezárul a nagymama után, a sofőr a gázra lép. Az utasok sikítozva átadják helyüket a halottnak. A nagymama odanyomja koponyáját az ablaküveghez és integet a családnak. Nellike és anyuka visszaintegetnek. A testes busz lassan felveszi a forgalom tempóját, eltűnik a járművek között.

-Nem féltél tőle? – kérdezi az anya a gyermeket.

-Nem. Ott lógott a nyakában az a kis porcelán függő, amit én csináltam neki az oviban karácsonyra.

-Akkor jó. Én sem féltem. Ő volt az én anyám – mondja az anyuka. –Menjünk, mert nincs még vacsora és apád mindjárt hazaér a munkából.

Kézenfogja a kislányt és elindulnak hazafelé.


*


Volt egy okos politikus, aki kitalálta, hogy már meghalt katonákat küld a háborúba. Akkor nem fognak meghalni a háborúban a katonák, ha már úgyis halottak. Így okoskodott a politikus: „A katona munkahelye a háború, hivatása a halál, fizetését golyóban kapja. Csak a halott katona a jó katona, mert nem kell etetni, ruházni és nem sír állandóan, hogy haza akar menni a családhoz. Hát legyenek eleve halottak, akik háborúznak!”

A politikus megbeszélte a dolgot a papokkal. A papok általános mozgósításra hívtak mindenkit a temetőben. De nem volt semmiféle feltámadás, mert az elhunytaknak nem tetszett az ötlet. -Háborúba, ilyenkor?! – méltatlankodtak a földben. -Menjenek háborúba a politikusok! A háborút nem a népek, hanem a politikusok gerjesztik. Haljanak meg ők! Mi már úgyis halottak vagyunk. – Meg azt is mondták, hogy „a hatalom ellentéte a szeretet. Mi szeretünk itt a földben lenni”. –

Sztrájkbizottságot állítottak, megalakult a Halottak Szakszervezete. Buzdították a tagokat a tovább fekvésre. Ne mozduljatok, tagjaink a halálban, hanem oszoljatok tovább! Oszolj! – adta ki a vezényszót a szakszervezeti főnök a halottaknak. Azok oszlottak tovább a földben. Még egy kis javulást is sikerült kivívni néhány centis földráhordás formájában.

A halottak nem akartak háborúba menni. Így béke uralkodott a Földön. A politikusi szakma sokat veszített a presztízsből, pár évvel később a foglalkozás kihalt, mert mindenki, élők és holtak, mindenki csak szart a politikusokra.


*


Epitaph 1.


Itt fexik Zéró.

Feküdjön is,

Mert ha állna

Magasabb lenne,

Mint sok más

Egymás vállán állva


*


Epitaph 2.


Szép sírom van

Ahhoz képest, ki voltam.

Senki voltam, nulla vagyok

Jöhetnek fagyok,

Nem leszek nagyobb.


*


Epitaph 3.


Életemben fizettem,

mint hülyegyerek.

Síromat lepik a legyek

Mert meleg a kő,

Ha rásüt a nap.

Gyászol engem

Feleségem, Enikő


*


Epitaph 4.


Haver,

kis testem

Kispesten

hever.


*


(Az eltarthatóságról)

Most jól kialszom magam. Ez eltarthat napokig.

Aztán kifestem a lakást. Ez eltarthat hetekig.

Végül meghalok. Ez eltarthat hónapokig.


*


(Berlin, den 07. Februar 2021)